Metallica: St. Anger. Universal, 2003

Bagu László

St. Anger Management

Metallica: St. Anger

Universal, 2003

Úgy kell kezdenem, hogy az 1997-es Re-Load után hat évnek kellett eltelnie, hogy a Metallica végre-valahára kiadja vadonatúj stúdióalbumát. Ez a hat év sok idő annak, aki (erre a) lemezre vár, még akkor is, ha időközben, 1998-ban megjelentették a kizárólag feldolgozásokat tartalmazó Garage Inc. dupla albumot, illetve 1999-ben is napvilágot látott egy dupla [élő/live] lemez (S&M;), amelyen a San Franciscó-i Filharmonikusok kísérik az együttest. A lemez végén 3-3 bónusztracken az Apocalyptica húzza el a Metallica nótáját. Annyi igaz, ezen a lemezen legalább volt két „previously unreleased” szám: a No leaf clover és a Human. S mi meglepő, a kvartett beszállt egy szám erejéig a Mission Impossible 2. soundtrackjébe; a húzós számra készült videóklip képsorait többek között olyan ismert filmek helyszínein, díszletei között vették fel, mint a Die Hard vagy a Brazil.

Akárcsak a ’91-es Metallica (vagy ha úgy tetszik, Black Album) után a tagok nem nagyon kapkodták magukat, hogy új lemezt adjanak ki. Kirk szörfözött, Lars búvárkodott, az énekes Hetfield csinált egy vagy két gyereket (Jasonről majd később), a tagok meghíztak és lefogytak, ahogy az lenni szokott; élték nyugodt életüket, ahogy azok a muzsikusok élhetik, akiknek nem kell évente lemezt kiadniuk ahhoz, hogy figyeljenek rájuk. Honlapjukon, a hírek-újdonságok rovatban szinte alig jelent meg valami, mígnem egyszer csak becsapott a ménkő: Newsted, akivel soha semmi nem történt, fogta magát és kilépett. A sajtókommüniké persze máshogy fogalmazott, de a lényeg az volt, hogy Jasonnek tele lett a basszusgitárja a Hetfield—Ulrich páros diktatorikus jegyeket felvonultató bandavezetési és -irányítási stílusával. (Valamikor ekkor bitchezték le a Napstereseket is.) Tovább fokozta a M-A-rajongók aggodalmát a honlap következő híre, miszerint Hetfield detoxba vonult alkohol- és „egyéb” függőségeit gyógyítandó. Az adott pillanatban úgy tűnt, nemhogy több Metallica-lemez, de Metallica sem igen lesz.

Lett. James Hetfield kijött a sanitariumból, összenézett a megmaradt két taggal, aztán mindhárman Bob Rock producerre tekintettek, és nekiestek zenét is meg lemezt is csinálni. Gyakorlatilag egy évet kotlottak a St. Angeren, az idők szavára hallgatva az interneten is nyomon követhetően. Mivel basszusgitárosnak híján voltak, Rock bőgőzött. A Szent Düh végül július elején került a boltokba.

Persze rögtön megindult a polémia az új lemez milyenségét illetően. A Metallica az (el)várthoz képest mindig valami újjal áll(t) elő, megosztva azzal a rá figyelőket. A St. Anger [nomen est omen] egy dühös darab, a Black Album — Load — Re-Load lemezek viszonylatában mindenképp — gyors, pattogó, agresszív. Erre mondhatjuk azt, hogy az öregedő tagok (közben Newsted helyére beállított az Ex-Suicidal Tendencies-es Robert Trujillo, aki brutális egy arc) meg akarták mutatni, hogy tudnak kemények lenni, de szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy a kilencvenes évek lágyabb hangzású lemezei után most egy ilyet akartak. Ezzel nincs is baj. Amiben az új lemez elmarad a várttól és a korábbiaktól, hogy szövegben gyenge, tematikáját tekintve egysíkúbb. A legtöbb számban egyszerűen alig van szöveg, leginkább néhány strófa ismétlődik, kevéske változtatással. (Kivétel ez alól a Some Kind of Monster, ott nagyon sok van.)

Vegyük sorra a dalokat. Az albumnyitó Frantic, ahogy az a M-A esetében lenni szokott, gyors, nagyon gyors szám; nem annyira jó, mint hasonszőrű elődei, a Fight Fire with Fire, a Battery vagy a Blackened. Itt ugyanaz a motívum ismétlődik sokszor mind zenében, mind szövegben. A címadó dal már más tészta. Megint sikerült egy nagyon karakteres és strukturált, nagyon elkapott számot írniuk. A St. Anger egyperces, brutális intróval kezdődik. A szövegben visszatérő elemek vannak az első lemez (Kill ’em All) Hit the Lights és a Master of Puppets LP Damage Inc. számának szövegeiből. A klipek közül (időközben a Franticre is készült) először a St. Angeré zörgött le az MTV-n.

A már említett Some Kind of Monster Hetfield „istenes” dalai közül való, középtempójú, elsőre az eleje és a vége tetszik meg leginkább, a kevésbé izgalmas köztes részről pedig úgy érezzük, hogy önismétlő, sok, hosszú. Aztán meg lehet szokni. Többszöri hallgatás után azonban már nem tűnik annak, sőt, felfedezzük, hogy nyújtja el a vége felé Hetfield azt, hogy „comes undone”, meghalljuk és tetszik a fülnek. A Dirty Window felejthető darab; szövegét Hetfield detox-élményei szül(het)ték, zenéjében inkább csak a két kis lassú részt tudom kiemelni, az viszont nagyon kellemes. Annyit még, hogy a korábbi lemezeken a negyedik szám kivétel nélkül lassú(bb) szám, ballada volt. Most az egész lemezen nem találunk egyet sem. Ez merőben szokatlan Metallicáéktól, Hetfieldtől és Bob Rocktól, mint társproducertől. Szokatlan, mert mi tagadás, szélesebb körbe csak ez jut(hat) el. A Sláger rádió is a Nothing Else Matterst játssza le, ha valaki Metallicát kér. Az Invisible Kid ismét egy kiváló szám, mélyre hangolt gitárokkal, azonnal magával ragad, a vége felé a lassú rész viszont fölösleges. Hetfield elmondja, amit szükségtelen, de még így is jó, újszerű, élvezhető és dinamikus. A My World kevésbé erős nóta, mint az előző, szövegben határozottan gyenge. A Shoot Me Again meg van írva és szerkesztve, azt meg ki-ki döntse el, mennyire System of a Dawn-koppintás. A Sweet Amber lendületes, ötletes, gyors, és csak jót lehet mondani az azt követő The Unnamed Feelingről is. Hatalmas szám, kemény alapokon, a Loadok Thorn Withinjét, Outlaw Tornját, Fixxxerét juttatja eszembe. Nem így a Purify. A vokál nehezen hallgatható, a szöveg zavaros, a dal végén a le- és átvezetés juttatja csak örömökhöz meghallgatóját. Érdekes, hogy a Metallica tőle szokatlanul egy szójátékra építette ezt a számot (purify/pure if I). Marad még végül az All within My Hands. Stílusában a már korábban említett „nagy” számok közé sorolnám, azonban elmarad az Unnamedtől. Nem lehet viszont elmenni szótlanul a vége mellett, a „kill, kill, kill”-ezés nem nagy ötlet, nehéz is végighallgatni. És ha ilyen zavaró momentumok akadnak egy számban, úgy a szám egészével is baj van. És talán az egész zenével.

A tizenhárom szám szövegében ismét csak felbukkan az anya-motívum, a kisfiú-motívum. Lehet, hogy ez így van jól, mert ha egyszer Hetfield feldolgozza beteg édesanyjának elvesztését, nem fog többé jó számokat írni (bár ebben kételkedem). Egyébként is, ennél a lemeznél a korábbikkal ellentétben nem csak Ulrich és Hetfield előjoga volt a szövegírás és dalszerzés, abba bevonták az együttes minden tagját. (Ami a dalszövegeket illeti, meglehet, vissza kellene térni a régi módszerhez.) Foglakoznom illik a külcsínnel is, mert az is a produkcióhoz tartozik. Ez a megkötözött kéz a lemezborítón elég infantilisra sikeredett, inkább a munkásmozgalmat juttatja eszembe, és hajas csontvázra sem lett volna szükség. Szerencsésebb lenne lemezborítónak a szövegkönyv megkötözött angyala. A pakkban található DVD-ről nem tudok nyilatkozni, míg nem szerzek egy DVD-lejátszót, de állítólag még durvábban szólal meg, mint az audio-cédé.
A lemezt úgy reklámozzák a lemezboltokban, mint az év legzúzósabb albumát, és nem véletlenül. Első meghallgatásra egy őrülten darálós cucc körvonalazódik, és a számok hallatán azt gondoljuk, Hetfield megőrült. Persze a gyors futamokat sokkal jobban esik hallani, mint a Tuesday’gonet. A Franticben a M-A úgy nyit, mintha a korábbi Slayert hallanánk. A csapat mindig is bátran merített más zenekarok munkáiból. Kérdés azonban, hogy ezen a lemezen mennyire maradt meg ez az áthallás az átdolgozott ötletek, az inspiráció szintjén, mennyire tudott a Metallica önmaga maradni. Szerintem nagyjából felerészt: ott, ahol saját hagyományaikkal és korszerűbb sounddal operáltak. Mindez talán lényegtelen lenne, ha nem a Metallicáról van szó. A műfajnak annyira meghatározói, hogy nem lehet nem figyelni rájuk. A Metallica jelenség (Beavis és Butthead metallicás és AC/DC-s pólóban nyomulnak), ténykedésük meghatározta a thrash-speed-power irányvonalát, lemezeik a műfaj mérföld- és alapkövei. Kötelező őket ismerni. Éppen ezért ha kiadnak valamit és annak a színvonala, eredetisége elmarad a korábbi produkcióiktól, csak lesajnálásra számíthatnak, illetve csak az őket kedvelők és pozitívan megítélők szimpátiája marad. ők pedig azt mondják majd, hogy ha nem is egy egész lemezzel, de néhány igen kiváló számmal megint csak gazdagították életművüket.

Szerintem itt mindenekelőtt a tálentumról van szó. Ezek a zenészek nagyon tehetségesek. Lehet, hogy sztárallűrjeik vannak, isznak, húsz év alatt gennyesre keresték magukat, de ha nekiállnak számot írni, lemezt csinálni, mindenkor lesz rajta néhány darab, ami kihagyhatatlan. (És ez az irodalomban is így van: van, aki arra született, hogy jókat írjon, megy neki könnyű kézzel, másnak pedig akkor se, ha a feje tetejére áll.) És ez akkor is igaz, ha azt mondja a sovány kecsege a Linkin Parkból, hogy a Metallicának vége. ő már csak tudja, hiszen agyontetoválta magát, hogy valahogy kinézzen, mégis megmaradt jellegtelennek. Így maradt a nyilatkozgatás, illetve az egy kaptafára összegányolt populáris számokkal való bekuporodás az MTV-be. (Hadd élvezzem most valakinek a következmények nélküli lesajnálását, akivel valószínűleg soha az életben nem fogok találkozni. Mennyivel könnyebb így, mint az irodalmi kritika esetében.)

Szóval nem hiszem, hogy a Metallicát le lehet írni, még akkor sem, ha a St. Anger egészében véve nem sikerült olyan tökéletesre, mint elődei. Egy bibliai hasonlat jut eszembe, amit ennek kapcsán nem tudok kihagyni. Az Úr el akarja veszejteni Szodomát, de Ábrahám kérdi, ha talál abban a városban ötven igaz embert, elveszejti-e? És az Úr azt mondja: nem veszejtem el ötvenért. Ábrahám tovább kérleli az Urat, és végül — rövidre fogva — az Úr azt mondja, nem veszejti el akkor sem, ha Ábrahám talál tíz igazat. Itt van most ez a tizenhárom szám. És nem mind jó.

Irodalom Visszavág: 2003 TÉL (Új folyam 17. szám)

Bagu László költő 1970-ben született a kárpátaljai Bátyún. Budapesten él, a Véletlen Balett szerkesztője. Könyvei: Halálcsináló (1998, kritika: IV 1), Az argentin típusú családok lemészárlása (2001, kritika: IV 10). Legutóbb az IV-ben: IV 7.