Kárpátalját leginkább hiányosságai specifikálják

Balla D. Károj a kárpátaljaiságról

Ez az interjú 2004-ben készült, valahol meg is jelent. Úgy rémlik, egy Svédországban működő magyar szervet antológiájában, amej a világban szétszóródott magyarság hejzetével foglalkozott. A kérdezőre sajnos nem emlékszem, de az írásban feltett kérdéseket és válaszaimat megőrizte egy régi szövegfájl. Egyes szövegrészeket felismerni vélek: beépültek Magyarul beszélő magyarok c. esszémbe, más bekezdések meg mintha korábbi írásaimból vándoroltak volna ide (pl. a Kisebbségi áramszünet a Schengeni fal tövében címűből.) Az átfedődések oka nyilvánvaló: ha épp ojasmire kérdeznek rá, amit már pontosan megfogalmaztam korábban, akkor fölösleges új formulákat találnom. Miért is kellett volna például ennek a felismerésemnek a megfogalmazásán változtatnom: Ukrajna számára nem létezik az a titkos átjáró, amelyen a diktatúrából a demokráciába átosonhat, ezen az oldalon hagyva a szovjet típusú tervutasításos gazdaságot és a túloldalon megérkezve a jóléti jogállam piacgazdaságába. Jöjjön az interjú; mivel akkor még használtam el-ipszilonokat benne hagytam őket a szövegben, ahogy az akkori megjelenés alcímében és a fentebbi idézetben is.

Sorsomhoz szegezve

– beszélgetés Balla D. Károllyal –

– Öntől vesszük kölcsön a sugallatos szóképet („sorsomhoz szegezve”), amikor azt kérdezzük: milyen sorshoz van szegezve a kárpátaljai magyarság, az anyaországgal határos államok magyar kisebbségeinek e majdnem legkisebbje? És mi ez a sorshoz szegezettség: kényszerűség-e, ami abban konkretizálódik, hogy nem mindenki tud elmenni máshová a szülőföldjéről, a szűkebb pátriájából, vagy kötődés-e, egyfajta vállalás-e, ami abban nyilvánul meg, hogy nem mindenki akar elmenni?

– Mindkét állítás igaz. Az emberek többsége ugyanis mindig és mindenütt elfogadja azt a helyzetet, amelybe beleszületett. Különösen keveseknek adatik meg a kitörés lehetősége az olyan zárt, elszigetelt csoporton belül, amelyet részben saját hagyománya, részben a külső erők befolyása határoz meg. A kárpátaljai magyarság ilyen zárt, öntörvényű közösségnek volt tekinthető egészen az elmúlt évekig – hogy mostani fellazulásának mik az okai, arról talán még szólhatok. Mint ahogy arról is: az akar elmenni mára sok tízezrekre lett jellemző. Az itthon maradókról pedig azt gondolom, hogy magatartásformáik meglehetősen különbözőek. Egyesek lemondó beletörődéssel veszik tudomásul és fogadják el helyzetüket, meg sem próbálnak változtatni rajta. Mások örök elégedetlenséggel kényszernek érzik ezt a helyzetet, de dohogásuk inkább csak látszat-lázadás: valójában nem akarnak kitörni a rájuk szabott keretek közül, döntő lépésekre ritkán szánják el magukat. Megint másokban régen megérett a készség arra, hogy elhagyják szülőföldjüket, talán csak egy kedvező pillanatot, egy kínálkozó lehetőséget várnak. Végül vannak, akik tudatosítják magukban helyzetük sajátosságát, a nekik jutott szereppel azonosulva alakítják életüket – és amennyire lehet, magát a szerepet is. Ők azok, akik „vállalják sorsukat” – és egyelőre a helyben maradást is. De még itt is disztingválni kellene, mert a vállalás nemcsak őszinte elkötelezettséget jelenthet, hanem akár üres pózt is, rosszabb esetben pedig olyan szerepjátszó túllihegést, konjunktúralovaglást, amely révén például a Magyarország felől érkező segítőkészséggel vissza lehet élni. Környezetemben sajnos mind gyakrabban tapasztalom, hogy egyesek szorongatott helyzetüket túlhangsúlyozva igyekszenek javakhoz jutni. Nem tehetségükre, teljesítményükre vagy akár morális értékeikre hivatkoznak, hanem éppen „sorsukat”, kisebbségi helyzetüket és vállalásukat próbálják erkölcsi és anyagi tőkére váltani. Ráadásul ezt jellemzően a maguk javára, de gyakran nem a maguk nevében, hanem az általuk képviselt (?) közösség nevében teszik – és nem is rossz eredménnyel. Akadnak tehát, ha nem is túl sokan, akiknek jól felfogott anyagi érdekük fűződik a szülőföldön maradáshoz. Így hát a kép eléggé változatos, ezért a nem tud vagy nem akar kérdésére ma nehezen adható általános válasz.

– Ha jól értjük, Ön hangsúlyozza: erre ma nem adható pontos válasz; előtte pedig azt említette, hogy a kárpátaljai magyarság néhány évtizede még zárt közösséget alkotott… A két dolog valószínűleg összefügg.

– Valóban, tíz egynéhány vagy több esztendővel ezelőtt meg voltam győződve arról: „helyben maradásunkban” a szülőföld iránti ragaszkodás és az itt élőkkel vállalt sorsközösség játssza a fő szerepet. Ez egyrészt igaz lehetett, másrészt meg elképzelésemnek nem volt ellenpróbája: Kárpátalját akkoriban elhagyni leginkább csak a másik irányba lehetett, és a Birodalom belseje keveseket csábított. Amikor azonban átjárhatóbbá váltak a határok (a 80-as évek legvégétől), akkor olyan mértékű kivándorlási hullám kezdődött, ami korábbi meggyőződésem helyességét is kétségessé teszi. Ehhez hasonlóan a hosszú évtizedek mikor keményebb, mikor lágyabb diktatúrája belső szolidaritást alakított ki az itt élő magyarokban és azt az illúziót keltette, mintha csak a külső körülmények mostohasága akadályozná a közösség kibontakozását, értékeinek felszínre kerülését. A Szovjetunió széthullásával kezdődő és a független Ukrajna megalakulásával folytatódó néhány esztendős időszak gyors sikerei vérmes reményeket ébresztettek; egy ideig úgy tűnt: egészséges, pezsgő „magyar élet” indulhat Kárpátalján. Ebben több fontos tényező is közrejátszott: az, hogy a demokrácia útjára lépő fiatal Ukrajna a kisebbségi kérdésekben eleinte igen toleránsnak mutatkozott; az, hogy a Magyarországon éppen ez időben lezajló rendszerváltás során az Antall-kormány az állampolitika szintjére emelte a határon túli magyarság kérdését; no és persze az, hogy a kárpátaljai magyarság aktívan reagált a kihívásra: erőteljes politikai és szakmai önszerveződés indult, mindenki lelkes volt, önzetlen és buzgó. Azt hittük, minden feltétel adott ahhoz, hogy az egyéni és kollektív jogait gyakorló kárpátaljai magyarok végre magukra találjanak és felépítsék nekik tetsző világukat egy fiatal demokratikus jogállam keretei között.

– Úgy sejtjük: e helyett valami más történt…

– Sajnos igen. Keserű csalódással vesztettük el illúzióinkat. Igen hamar kiderült például, hogy Ukrajna számára nem létezik az a titkos átjáró, amelyen a diktatúrából a demokráciába átosonhat, ezen az oldalon hagyva a szovjet típusú tervutasításos gazdaságot és a túloldalon megérkezve a jóléti jogállam piacgazdaságába. Lassan tíz éve tart a mélyrepülés, évről évre, hónapról hónapra csökken a termelés, csökken a bruttó nemzeti össztermék (GDP). Jó hírnek az számít, ha azt olvassuk az újságban, hogy valamely szférában megszűnt a csökkenés növekvő üteme. Évekig tartott a hiperinfláció (a lakosság eközben elvesztette megtakarításait), féllábasra sikerült a privatizáció, súlyos energiaválság alakult ki, kezdetleges az információcsere, botrányosan rossz a közlekedés, megoldatlan az oktatás, a kultúra, a medicina, sőt a hadsereg finanszírozása… És hadd ne soroljam tovább. Talán még egyetlen adalékot: miközben az energiahordozók, a szolgáltatások és az élelmiszerek ára elérte a világpiaci árszintet, aközben Ukrajnában a nemrégiben hivatalosan közzétett átlagjövedelem 158 ukrán hrivnya, ami 36 USD-nak felel meg! Mindennek az a „nemzetiségi következménye”, hogy ebben a gazdasági csődhelyzetben nincs mód a látszólag megadott, akár törvényben is rögzített egyéni és kollektív jogok zavartalan érvényesítésére. Igen egyszerű példákat említve: jogilag hiába lehetséges új magyar iskolákat nyitni, ha még a régiek állagának a megőrzésére sincs pénz; hiába engedélyezi a törvény magyar nyelvű helységnévtáblák elhelyezését, ha az önkormányzatoknak arra sincs kerete, hogy a régiekről lepattogzott betűket újrafestesse. Jogilag hiába lehetséges a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház vagy a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola működése, ha fenntartásukra szinte semmilyen ukrajnai pénzeszközök nem állnak rendelkezésre. És talán mondanom sem kell, hogy a nemzetiségi alapon szerveződött érdekvédelmi és szakmai szervezetek egyetlen fillér állami támogatást sem kapnak. (Ezeket a hiányokat bizonyos mértékben a Magyarországról érkező támogatások pótolják, ám érthetően az anyaország nem vállalhatja fel valamennyi ukrajnai magyarságintézmény fenntartását.)

A magyarság önszerveződésének azonban nem csupán anyagi akadályai vannak. Politikai reményeink akkor kezdtek szertefoszlani, amikor kiderült, hogy az Ukrán Parlament még napirendre sem hajlandó tűzni a Beregszász központú Magyar Autonóm Körzet ügyét, holott ennek létrehozásáról népszavazással döntött a lakosság 1991-ben. Nem kellett sokáig a magyarellenes megnyilvánulásokra sem várni (talán elegendő, ha a Vereckén felállítandó millenniumi műemlék szomorú sorsára utalok, amikor is ukrán nacionalisták a műemlékkezdeményt lerombolták), illetve arra sem, amíg törvénytervezet született arról, hogy csak alsó tagozatú (vagyis elemi) nemzetiségi iskolákban folyhasson anyanyelven az oktatás, a felsőbb osztályokban már az államnyelv legyen a kötelező tanítási nyelv. A készülő új nyelvtörvény sem sok jóval kecsegtet… Azaz mára sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalom egy homogén nemzetállamot szeretne látni a soknemzetiségű Ukrajna területén, és bár ez a törekvés talán első sorban a tízmilliós ukrajnai orosz kisebbség ellen irányul, ám a nagyságrendekkel kisebb etnikumokat sokkal súlyosabban érinti.

– Ilyen körülmények között mire támaszkodhat, mire számíthat a kárpátaljai magyarság?

– Leginkább saját belső erőforrásaira és Magyarország támogatására. Ám e téren is súlyos anomáliák adódtak. Voltaképp csalódnunk kellett önmagunkban is. A magyarság lélekszáma látványosan csökken mind abszolút értékét, mind pedig – és főleg – a kárpátaljai összlakossághoz viszonyított százalékarányát tekintve[1]; és ez talán nem is annyira a negatív vagy stagnáló népszaporulattal, hanem a kivándorlással magyarázható. Azt is tudjuk, hogy főleg a fiatalok és az értelmiségiek hagyják el szülőföldjüket – ami a közösség életterének a zsugorodásával, reprodukciós készségének a romlásával jár együtt. Én ma úgy látom, hogy nagyrészt hiányoznak azok az értékek és rejtett belső energiák is, ame­lyeket a kárpátaljai magyarság a sajátjának gondolt, s úgy hitte, az ideológiai szorítás megszűntével ezek felszabadulhatnak és javunkat szolgálhatják; a kezdeti lelkesültséget és összefogást igen rövid időn belül felváltotta a széthúzás, az önös érdekek előtérbe kerülése. Magyarságunk jelentős része közömbössé vált a nemzeti értékek iránt, kulturális igényei beszűkültek. Ezt az elfordulást több tényező váltotta ki, amelyek közül csak az egyik a megélhetési viszonyok drasztikus romlása. Közrejátszott ebben az önszerveződés során tapasztalt viszályok kiéleződése, és persze az is, hogy a magyarságszervezetek már jó ideje nem annyira a közösség, hanem saját érdekeiket védik. Sokak keserű tapasztalata az a felismerés, hogy az anyaország gondoskodása is súlyos ellentmondásoktól terhes, és hogy minden hangoztatás ellenére Magyarország államérdekei elsődlegességet élveznek a határon túli magyarság érdekeivel szemben (lásd például a kisebbségek feje fölött megkötött alapszerződéseket vagy újabban a Magyarország EU-csatlakozásával kapcsolatos érdekellentéteket). Az anyaországi segítségre és a kapcsolattartás jellegére rávetülnek a magyar belpolitikai ellentétek, a személyes és pártérdekek. Az anyagi-erkölcsi támogatások úgy osztják meg a kárpátaljai magyarságot, hogy közben demoralizáló hatásuk is van, amelynek során nemcsak az állandó klientúra arroganciája alakul ki, hanem – félve mondom ki – az a passzív koldus-mentalitás is, amelyben az érintett már meg sem próbál semmilyen teljesítményt felmutatni, hanem saját sorsavert életét kívánja erkölcsi és főleg anyagi tőkévé konvertálni. Mert hogy a sors – és itt térek vissza az első kérdésre – nem kímélte a nemzetnek ezt a részét, az bizonyos. Ma már a téma iránt érdeklődők számára ismertek a tények: a munkaképes férfilakosság 1945-ös deportálása, az erőszakos kollektivizálás, az egyházak üldözése, a több évtizedes politikai-ideológiai nyomás… Minden asszimiláló hatása ellenére azonban a szovjet rendszer évtizedei nem törték meg a kárpátaljai magyarság identitását, nem rendítették meg nemzeti-nemzetiségi önbecsülését. Bámulatos volt tapasztalni, hogy a hetvenes években például – én ekkor kezdtem próbálgatni az erőmet az irodalomban – mekkora volt a magyar szó iránti érdeklődés. Azt is csodálatos volt megélni, hogy a Gorbacsov meghirdette peresztrojka folyamatának az előrehaladtával hogyan nőttek ki – szinte a semmiből – a magyar kezdeményezések, és hogyan látszottak beérni a független Ukrajna megalakulásának az idejére. S amilyen felemelő érzés volt részt venni a forrongásban, a különböző szervezetek és testületek munkájában – mára mindez legalább ennyire kiábrándítóvá vált. Számomra legalábbis. Akkor erénynek éreztem mindazt, amit a sors ránk szabott, értéket láttam kárpátaljaiságunkban. Mára inkább a dolgok árnyoldalát látom, és félek, amit korábban felhajtó erőnek gondoltam, az valójában visszahúzó ballaszt, olyan teher, amelyet nem tudunk kivetni kisebbségi helyzetünk gondolájából.

– Ön ezt a szót használta: kárpátaljaiság. Ez azt sugallja, hogy a régió magyarsága a nemzet egészétől való hét évtizedes, más magyar kisebbségekénél szigorúbb elszigeteltsége során szert tett egyfajta identitásra és identitástudatra. Vajon olyasmi-e a kárpátaljaiság, amilyen például az erdélyiek erdélyisége (kulturális, mindenekelőtt irodalmi vetületében: a transzszilvanizmus)? És vajon vannak-e, volnának-e egyfajta, a nemzet egészéhez való tartozást meg nem tagadó kárpátaljai regiona­lizmusnak olyan hagyományai, olyan történelmi és kulturális gyökerei, amilyen például az erdélyiek számára az egykori fejedelemség?

– A „kárpátaljaiság” fogalma sokkal nehezebben ragadható meg és meglehetősen ellentmondásos. Nyilván megtalálható benne a történelmi múlt szellemi öröksége, sőt, bizonyára genetikai meghatározottságok is. Aki Visken találkozott már székelyes észjárású szófukar magyarokkal vagy a palóc nyelvjárást beszélő rátarti nagydobronyiakkal, aki Munkácson megtapasztalhatta, hogy Zrínyi Ilona felmagasló várának már-már ingával kimérhető identitásmegtartó ereje van, vagy aki ugocsai öregeket II. Rákóczi Ferencről kérdezett és meghallgatta a nagyságos fejedelem alakjához fűződő legendákat, aki látott már beregi szőttest vagy hallott zsoltározó gyülekezetet, annak elképzelése lehet a jó értelemben vett kárpátaljaiságról. Ellenben aki megtapasztalta, mondjuk, a beregszásziak fenn az ernyő, nincsen kas-mentalitását, a Felső-Tisza mentén élő vagy ungvári magyarok szlávos kiejtését és hanghordozását, aki folklórfesztiválon leginkább csak magyar nótákat, operett-dalokat és lakodalmas rockot tudott magnóra venni, aki találkozott nova-bortól elbutult tekintetekkel és aki szembesült a közömbösség, az igénytelenség, a tájékozatlanság, az elmaradottság, a stupiditás minden fajával és fokával, az árnyaltabban értelmezi a fogalmat. Félek tehát, hogy regionalizmus helyett/mellett provincializmusról kell beszélnünk, és én bizony úgy látom, hogy az elmúlt évek fejleményei sokkal inkább kedveznek az utóbbinak. Kárpátalja magyarsága, úgy tűnik, továbbra is a történelem mostohagyereke marad. Mert ugyan én az előbb az elmúlt néhány esztendő kedvezőtlen körülményeit neveztem meg a bajok forrásának, de ha visszalépdelünk a múltban, azt azért be kell látnunk, hogy a régebbi századok során a Kárpátalja mai területét alkotó vármegyék (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) kulturális szempontból elmaradott peremvidéknek, provinciának számítottak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az itt élő emberek az anyagi javakban sem dúskáltak soha (a két világháború között nem véletlenül nevezték a vidéket Szegényországnak), akkor talán beláthatjuk, hogy a mostani lehangoló helyzet nincs híján a történelmi előképeknek. (Még egy apróság eszembe jut. Petőfi az úti leveleiben Ungvárt egy sárban meghempergett részeg emberhez hasonlította…) A kárpátaljaiságot a vidékiség, elszigeteltség, elmaradottság határozza meg, míg az erdélyiség vagy a transzszilvanizmus roppant erős kulturális központok körül egy fogékony, művelt közegben alakult ki, nem utolsó sorban a nyugatról európai szellemet importáló kiemelkedő prédikátorok-írók-nyelvújítók-könyvészek munkássága nyomán. Fontos különbség az is, hogy az erdélyi magyarok lélekszáma jó tízszerese a kárpátaljaiaknak, és egy ekkora népcsoport anyaországától elszakadva is megtartja vitalitását, szükség esetén szellemi önellátásra rendezkedhet be. Kicsit sarkítva fogalmazva azt mondhatnám, hogy Erdélyre az értékközpontú öntörvényűség a jellemző, míg Kárpátalját leginkább hiányosságai specifikálják.

– Önöknek, ha jól tudjuk, még van egy sajátosságuk: egy olyan népcsoporttal való együttélés a nagy többséget alkotó ukránok között, akik bizonyos hagyományok és bizonyos kisebbségi szolidaritás jegyében rokonszenveznek a magyarokkal, vagy legalábbis nem ellenszenveznek velük. A ruszinokra gondolunk – és arra, hogy ilyenek lehettek volna Erdélyben hét évtizeden át a szászok, de nem voltak ilyenek, s most is lehetnének, ha egyáltalán volnának. Hogyan néz ki a magyar-ruszin viszony ott Önöknél, a helyszínen?

– Hadd kezdjem egy furcsasággal: ha a legutóbbi hivatalos népszámlás adatait megvizsgáljuk, akkor találunk a kimutatásban ukrán, orosz és magyar, cigány, román és szlovák, lengyel és belorusz, sőt grúz és kirgiz lakosokat – de nem találunk egyetlen ruszint sem. Holott mindenki tudja, aki valaha is hallott Kárpátaljáról (amelynek egy időben hivatalos neve is ez volt: Ruszinszko), hogy az itt élő szláv lakosságot ruszinoknak vagy ruténoknak nevezik (ismeretesek a rusznyák, a kisorosz vagy magyar-orosz megnevezések is). Nos hol vannak ők, miért nem tud róluk a statisztika?

A magyarázat egyszerű. Az internacionalizmust hirdető Szovjetuniónak a nemzetiségi politikája bőven megengedte, hogy egyes nemzeteket-népeket eltöröljön, nem létezővé tegyen, ugyanakkor újakat kreáljon. Így lettek a Karél félszigeten élő finnek karélok, így lettek a moldáviai románok moldovánok, s így lettek a Kárpátalján évszázadok óta élő s így őslakosnak tekinthető szlávok – nem ruténok vagy ruszinok, hanem: – kárpát-ukránok. Azaz a hivatalos álláspont az volt, hogy ruszin nép vagy nemzetiség nem létezik, az itt élő szláv lakosság ukrán, történelmileg azonos ezzel a nagy néppel, épp csak elszakadt tőle, mert ezer évre elszakították a magyar hódítók. 1945-ben aztán – és itt majdnem szó szerint idézek egy a 60-as években megjelent hivatalos történelmi „alapműből” – „megvalósult az ezer éves álom: az ősi ukrán földek a szovjet népek nagy és szabad hazájában újraegyesülhettek”. Ezen az ideológiai platformon állva tehették meg a hatalom birtokosai, hogy a ruszin népnevet törölték szótárukból, nyelvüket dialektussá degradálták, görög katolikus vallásukat pedig 1949-ben egyenesen likvidálták (hitvalló papjaik jelentős részével egyetemben).

A kárpátaljai ruszinság azonban ezt az íróasztal mellett kiötlött verziót soha nem fogadta el, titokban újraszervezte vallását, igyekezett megtartani nyelvét, hagyományait. Erre talán nem is csak öntudatossága okán, hanem leginkább azért adódott módja, mert e szláv népcsoport Kárpátaljának a szegényebb, elmaradottabb és erősen elszigetelt hegyvidéki részét lakja, ahová csak nagy késéssel ért el például a tömegkommunikáció, és így a külvilágtól szinte hermetikusan elzárt ruszin községekben, az ott élő földműveseknek és juhpásztoroknak bizony mindegy volt, hivatalosan kiknek-miknek nevezik őket.

A ruszinokkal kapcsolatos ideológiát a volt Szovjetuniótól megörökölte a független Ukrajna is, azzal a különbséggel, hogy míg a diktatúra 45 esztendeje alatt ezt a kérdést nem létezővé lehetett tenni, addig a 80-as évek végének és a 90-esek elejének átmeneti időszakában, amikor a szovjet hatalom már, az ukrán pedig még nem tudott megfelelő nyomást gyakorolni, nos, akkor a „ruszin szellem” kiszabadult a palackból. A pravoszláv egyház óriási ellenállása ellenére Kárpátalján újjászervezték egyházukat a görög katolikusok, megalakult a Kárpáti Ruszinok Szövetsége, lapot indítottak, s megindult egy új ébredési folyamat, melynek egyik csúcspontját az képezte, hogy az említett ruszin szervezet vezetői árnyékkormányt alakítottak és zászlajukra tűzték a független Kárpáti Rusz nevű köztársaság megalakításának a szándékát. Itt azonnal hozzá kell tennem, hogy ne gondoljunk széles tömegeket érintő népi mozgalomra. A ruszin ébredés néhány szűk értelmiségi csoport „magánügyének” tűnik mind a mai napig, s ezen csoportok egymással is torzsalkodva, átfogó stratégia és tömegbázis nélkül, nem ritkán igen szélsőséges nacionalista hangot megütve és gyakran a nemzeti romantika szintjén gondolkodva állítják hol azt, hogy a ruszinság azonos az ősi Kijevi Rusz népével és éppenséggel az ukránok meg az oroszok származnak a ruszinoktól, nem pedig fordítva, hol azt, hogy a ruszinok a honfoglalás idején itt talált fehérhorvátok egyenes ági leszármazottjai, hol azt, hogy ők a Kárpát-medence több ezer éves múltú őslakosai, Isten kiválasztott népe, sőt – ad absurdum – azt, hogy egyenesen a kozmoszból érkeztek erre a földre.

Ezeken az „elméleteken” saját, azaz ruszin származású tudósaik is gyakran mosolyognak. Történelmi, nyelvi, régészeti, antropológia vizsgálatok egybevetésével a mérvadó kutatók azt állítják – és ez a legtárgyilagosabbnak tűnő tudományos álláspont –, hogy a ma élő ruszinok ősei a XII-XIII. századtól kezdődően és Mária Terézia nagy betelepítési akcióival bezárólag jöttek-szivárogtak-települtek át a Kárpátok túloldaláról, genetikailag tehát azonosak a ma is ott élő ukránokkal. Azonban – és ezt már én teszem hozzá, úgy is mint liberálisan gondolkodó ruszinbarát – az évszázadok során a Kárpátalján élő szláv népcsoport meglehetősen nagy mértékben elhasonult az ukránoktól, más nyelvet beszél, amely a nyelvjárásiasságon túllépő, alapvető grammatikai és lexikális különbségeket mutat az ukránokéhoz viszonyítva, mások a néprajzi és kulturális hagyományai, más a vallása – és talán más a mentalitása is, hiszen évszázado­kon át mégiscsak a magyar állam kötelékébe tartozott, és sorsközösséget vállalt annak történelmével. (Gondoljunk csak a Rákóczi vezette szabadságharcra, amelynek során a ruszinok többször kitüntették magukat, s nagyságos fejedelmünk a „gens fidelissima” megtisztelő jelzővel említette őket.)

Ukrán „testvéreik” részéről a ruszinokkal ugyanaz történt, amire számtalan példát mutattak az utóbbi esztendők: a grúzok, alighogy kivívták függetlenségüket a Szovjetunióval szemben, azonnal kijelentették, hogy Abházia elszakadásáról szó sem lehet; Moldávia, amint önállóvá vált, azonnal elnyomta a gagauz kisebbség nemzeti mozgalmát – és akkor már ne is szóljunk a balkáni etnikai problémákról. Ukrajna függetlenségi nyilatkozatán még meg sem száradt a tinta, amikor azonnal kijelentették, hogy Ukrajna területi integritása szent és sérthetetlen, azaz: nekik szabad volt a Szovjetunióból kiszakadniuk, de őbelőlük valakinek – azt már nem. Az a hivatalos álláspont sem váratott magára sokáig, mely szerint ukrán nemzet és ukrán nyelv csak egy van, s a ruszinok is ukránok, a megnevezés nem jelent többet, mint azt, hogy kárpáti ukrán.

Nekem mint magyarnak és a kárpátaljai magyarságnak nem lehet – és nem is kell hogy legyen – beleszólása ebbe a vitába; annál is kevésbé, mert ugyan az én személyes szimpátiám az önmagát most meghatározni igyekvő ruszinságé, azt azonban látnom kell, hogy ha történetesen sikerülne álmuk, az önálló ruszin állam létrehozása Kárpátalján, ebben a formációban nem túl nagy szerepet szánnának a magyarságnak, s nyilván azonnal kijelentenék, hogy a Kárpáti Rusz integritása sérthetetlen, a magyarokat nem illeti meg semmifajta autonómia, hiszen amúgy sem egyebek elmagyarosodott ruszinoknál.

A magam részéről botrányosnak tartom, hogy egy közel milliós lélekszámú etnikumtól elvitatják az önmeghatározás jogát, de elutasítok mindenféle olyan nacionalista törekvést, amely valamely népcsoport jogait előbbre valónak tartaná a másokéinál. Ugyanakkor igyekszem megértéssel szemlélni a ruszinok heveskedését, és belátom, hogy az őket ért igazságtalanságok ellen nem harcolhatnak egy grállovag eleganciájával.

– Következő kérdésünkhöz megint Öntől kölcsönöztünk egy kifejezést: kisebbségi magyar skizofrénia[2]. Hogy micsoda az effajta magyar tudathasadás, azt mindnyájan nagyon jól tudjuk, akik kisebbségbe került magyar közösségekben élünk és utódállamokban vagy nyugati magyar diaszpórákban, s talán az anyaországiaknak is van valamelyes fogalmuk róla. Úgyhogy itt most nem azt kérdezzük, miben is áll ez a kisebbségi magyar skizofrénia, hanem azt, hogy Ön szerint mivel és hogyan gyógyítható. Kiharcolt önkormányzatokkal demokratikus rendű államokban? Kiépített kulturális autonómiával? Európai integrációval, amikor is minden náció kisebbség lesz a nagy közös többséghez képest, s minden kisebbség szerves része lesz a közös többségnek? És ha ez utóbbival, akkor mit gondol: meg tudunk-e, meg akarunk-e, meg fogunk-e maradni magyarnak egy ilyen oldásban, amikor már senki számára nem lesz gond, hogy ki micsoda?

– Az én helyzetemből nézve nehéz ilyen utópiákban gondolkodni… A kérdésben szereplő felvetésekkel kapcsolatban azonban először két jelentős különbségtételt szeretnék megfogalmazni. Az első: az anyaországuktól elszakított szülőföldjükön nemzeti kisebbséget alkotókat meg kell különböztetnünk a migráció során kialakult népcsoportoktól. Az előbbi tagjai otthonukban, de idegen országban, az utóbbiak idegenben, de választott országban építik ki viszonyukat környezetükhöz – és identitásuk is ennek függvényében alakul. Nem kevésbé jelentős a másik különbség: teljesen más eset, ha a nemzeti identitás elmosódása a civilizációs komfort körülményei között, jólétben, esetleg egy magasabb fejlettségű közeg asszimiláló hatására történik, és megint más, ha a nemzeti tartás elvesztését negatív, visszahúzó, degradáló közeg váltja ki. Szerintem tehát nem csak arról van szó, hogy a demokratikus berendezkedésű jóléti társadalmakban az általános emberi értékek, a szabadságjogok, az egyéni boldogulás feltételei hangsúlyosabbak, mint a származási, nemzetiségi vagy akár vallási különállás problémái, hanem arról is, hogy a nyugati típusú fejlett társadalmakban a többségi entitás igenis vonzó lehet a kisebbségiek számára, és ez önkéntes, mondhatni természetes asszimilációhoz vezethet. A jóval, sikeressel, előremutatóval, fejlettel, gazdaggal azonossá válni – civilizációs szempontból legalábbis – akár pozitív lépésnek is számíthat. Gyökeresen más a helyzet azonban az esetben, amikor a fejlett Európába látványosan integrálódó anyaországától elszakított nemzeti kisebbség vergődik-vegetál egy életképtelennek tűnő államban, amely a teljes egzisztenciális és szociális kiszolgáltatottságba sodorta állampolgárait. Ezzel a közeggel azonosulni, ebbe beolvadni – igen riasztó perspektíva.

Ehhez képest az Európai integrációval bekövetkezni vélt azon állapot, „amikor már senki számára nem lesz gond, hogy ki micsoda” – kívánatos utópiának tűnik még a benne rejlő veszélyekkel együtt is.

S hogy a bajok orvoslására mi lenne a gyógymód? Itt is külön kellene vizsgálnunk az egymástól merőben különböző helyzeteket. A Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken élő magyarok e percben, azt hiszem, bőven beérnék azzal, ha országukban végre demokrácia uralkodna és a kisebbségieket nem érné negatív megkülönböztetés. E feltétel teljesülése után folyhatna a polémia arról, milyen pozitív diszkriminációra van szüksége a nemzetiségeknek a megmaradásukhoz, s ennek vajon a területi vagy a személyi autonómia lenne-e a legjobb biztosítéka. E percben ezen országokban a kisebbségek részéről minderre megvan az igény, de mindehhez hiányzanak a lehetőségek. Másképpen merül fel e kérdés a nyugati magyarság vonatkozásában. Úgy sejtem, a teljes idegenségben generációkon keresztül nem tartható fenn az anyanyelv, ezért számukra a közösségi életnek és az anyaországgal fenntartott szoros kapcsolatnak óriási a jelentősége – előfordulhat azonban, hogy ilyesmire nincs, nem lesz igénye mindazoknak, akik számára viszont a lehetőségek adottak.

– Ha a magyarság létezésének egyetlen feltétele a magyar nyelv önkéntes használata és a magyar kultúra fenntartásának és fejlesztésének önkéntes vállalása lesz, és persze mindez minden gátlás nélkül lehetséges lesz, de az lesz az ellenkezője is – nos, akkor marad-e még magyar Európában néhány írón, színészen és lelkészen kívül.

– Így nem érzem indokoltnak a kérdés felvetését. Részben a magyarság szerintem eddig is vállalás kérdése volt, másrészt pedig ha senki sem akad, aki vállalja a magyar nyelv fenntartását és fejlesztését, hanem önkéntesen lemond róla – akkor bizonyára nem is érdemes a megmaradásra. Ám nem hiszem, hogy ilyesmi a belátható jövőben bekövetkezhet. A világméretű globalizáció és az európai integráció ugyan hatalmas kihívást jelent, de ezek a folyamatok nem zárják ki sem a régiók kialakulását-megmaradását, és nem jelentik a nemzeti lét felszámolódását.

Számomra azonban – ez nyilván helyzetemből következik – nem ez a legégetőbb kérdés, hanem az, hogy Magyarország EU-csatlakozásával azoknak az országoknak a magyarsága, amelyeknek egyelőre nincs esélyük az integrálódásra, újra elszigetelődik anyaországától. És míg Szlovénia, Horvátország, Szlovákia és akár Románia is belátható időn belül alkalmassá válhat a csatlakozásra, addig Ukrajna (és ma úgy tűnik: Jugoszlávia) számára ez az esély a minimálisnál is kisebb. Ez pedig azt jelenti, hogy Európa törésvonala a magyar nemzettesten halad majd keresztül. Az egységesülési folyamat gyorsulásával párhuzamosan valószínűleg felgyorsul majd az integrációból kimaradt térség leszakadása, a civilizációs szakadék egyre mélyül, egyre áthághatatlanabbá válik. A földrajzi értelemben vett Európa végérvényesen kettészakad, és keleti részére (továbbra is) a társadalmi destabilitás és a lakosság teljes mértékű gazdasági és szociális kiszolgáltatottsága lesz a jellemző.

A XXI. század kérdése számomra az, hogy a kialakuló helyzetben milyen mértékben romlanak majd a kárpátaljai magyarság létesélyei, és hogy a megoldhatatlan problémákat miként tudja majd kezelni a határon túli magyarságért felelősséget vállaló anyaország. Sajnos – én úgy látom – egyik érintett félnek sincs kidolgozott stratégiája, olyan cselekvési programja, amelynek mentén haladva a várható veszteségek enyhíthetőek lennének.

– Veszteségek…A stratégia hiánya… A nyereségre nem lát semmi esélyt? Bizonyára Önnek is vannak bizakodásai, reményei…Talán van egyéni  stratégiája is arra nézve, mindezt hogyan lehet emelt fővel és hasznos munkát folytatva túlélni, megélni.

– A mostani helyzet ha másra nem is, arra jó volt, hogy a fentebb említett skizofréniától megszabadítson. Korábbi meghasonlottságomat ugyanis az okozta, hogy mindenáron össze akartam egyeztetni nemzeti hovatartozásomat állampolgári determináltságommal. Egy ideje azonban már meg sem kísérlem ezt a kétes eredményű műveletet. Amennyire csak lehetséges, elszigetelődtem mind az országos, mind a helyi közeg „ártalmaitól” és bezárkóztam családomba, anyanyelvembe, a magyar kultúrába. E percben ebben látom egyetlen biztosítékát annak, hogy megőrizhessem mindazokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartok… Tíz éve tollam után és szerkesztői-kiadói munkámból élő szabadúszó vagyok, egy magam alapította irodalmi folyóirat (Pánsíp) szerkesztőségét vezetem ugyancsak irodalmár feleségemmel. A lapkészítés mellett könyvkiadói, irodalomszervezői, kulturális szolgáltatói munkát is végzünk annak az alapítványnak a keretében, amelyet kuratóriumi elnökként irányítok. Igen kis létszámú (szerkesztőség + alapítvány = öt fő!), ám lehetőségeihez képest hatékony kis szellemi műhelyünk részben azoknak a kárpátaljai magyaroknak a művelődési szükségleteit igyekszik kielégíteni, akik még igényt formálnak anyanyelvű kiadványokra, irodalmi rendezvényekre; részben pedig azok érdeklődésének szeretnénk eleget tenni, akik az anyaországban vagy távolabbi vidékeken kísérik figyelemmel a közösségünk életét, alkotóink produktumát. El kell azonban mondanom, hogy ez a munkánk is egyre nehezebbé kezd válni ellehetetlenülő viszonyaink közepette.

Ám az ember teszi a dolgát, elvégzi azt, aminek az elvégzéséhez késztetést érez, tehetséget sejt, amihez szaktudást szerzett. Akkor is, ha sejti, hogy ezzel sem a kialakult válságot megoldani, sem a magyar etnikum felmorzsolódását megállítani nem tudja. Hősies pózok, nemzetmentő allűrök helyett megpróbál a veszélyekre figyelmeztetni – és a hátrányból úgy igyekszik előnyt kovácsolni, hogy korának krónikásául szegődik. 

Kicsit bölcselkedve pedig talán belátja, hogy a „jó” és a „rossz” aránya nagyjából változatlan a világban, és ahhoz, hogy valahol valami felívelhessen, ahhoz másvalahol másvalaminek hanyatlania kell… Alighanem minden átélt rossznak megvan a maga haszna, ha tetszik: történelmi hozadéka. A sajátságos helyzetekben szerezhető benyomások bizonyára ismételhetetlenül egyszeriek és ebben a mivoltukban szükségszerűen hozzátartoznak az emberi nem tapasztalatához.

Íróembernek talán ennél fontosabb felismerésre nincs is szüksége ahhoz, hogy irodalmi alapanyaggá szublimálja azt a sorsot, amelyhez születésével hozzászegeződött.

2004

[1] Népszámlálást utoljára 1989-ben, még a szovjet érában tartottak. Az akkori hivatalos adatok szerint Kárpát­alja magyar nemzetiségű lakossága 155,7 ezer főt tett ki, ami közel háromezerrel kevesebb a tíz évvel korábbi cenzus adatánál (158,4 ezer). Százalékarányát tekintve a magyarság létszáma Kárpátalja összlakosságában e tíz év alatt 13,7 %-ról 12,5 %-ra esett vissza. 1995-től kezdődően – a tömeges kivándorlások következtében – Kárpátalja 1,3 millió körüli összlakossága is fogyni kezdett, ám ezen belül a magyarság létszáma gyorsabb ütemben csökken, így 1996-ban már 12 % alatt volt. Félő, a rövidesen sorra kerülő első ukrajnai népszámlás e tendenciák felgyorsulásáról árulkodik majd. (B. D. K. jegyzete az interjú írott szövegéhez).

[2] 1993-ban megjelent publicisztikai kötetének a címe. Kis(ebbségi) magyar skizofrénia.

kultúra - irodalom - könyv - filmek - honlap-seo és marketing pr-cikk linképítés

Balla D. Károly az interneten | Minden Könyvek - Balla D. Károly liberális kultblogja | Keresőmarketing és Google keresőoptimalizálás: honlap-seo és pr-cikkes linképítés