Történetesen pontosan tudom, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttam először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert fiunk, Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni.

A mostani újranézés is élmény volt. A Cserepek (rendezte Gaál István, 1980) a korszak magyar filmművészetének jelentős, bár nem hibátlan, talán mégis méltatlanul háttérbe szorult alkotása. Erős az indítás (Szöllősy András zenéje az elviselhetetlenségig élesíti a nyomasztó álomjelenetet), jók a jelenetek, képi értéke van minden beállításnak, a figyelmet folyamatosan lekötve  építkezik a film, a záró képsor költői szépsége pedig katartikus erővel hat: a zuhogó esőben nemcsak az alagsorból a járdára kitett virágok tisztulnak meg, hanem a meghasonlott, kiüresedett lelkű főhős is felszabadulni látszik frusztrációi alól. Mert hát erről, a kor értelmiségi alapkonfliktusáról szól a film: az alkotói kreativitást letörik a bürokratikus szempontok, a család felbomlik, az otthoni közegétől már elszakadt első generációs értelmiségi kiég és elmagányosodik. Senki másnak, csak a sokadik emeleti lakótelepi lakásába az ablakon át betévedő daruskocsis villanyszerelőnek mondhatja el művészi hitvallását.

És ezzel a film egyik gyengéjéhez érkeztünk: ahogy a szereplők megmondják, kimondják, időnként szinte szájba rágják a nézőnek, hogy mi is lenne kérem itt a helyzet. A másik hiba, hogy ráadásul ezekben a deklaratív szituációkban a színészek is eléggé sután, esetlenül, kényszeredetten viselkednek. A kimondott hol súlyos, hol inkább lapos igazságok azonban nem helyettesíthetik a színészi átélést, s a film művészi értékeit rontva egy kis sematizmust csempésznek az egyébként árnyalt ábrázolásba. (Itt meg kell jegyeznem, hogy a főszereplő lengyel színész Zygmunt Malanowicz eszköztelen játékával sokkal meggyőzőbb, mint magyar kollégái.)

A kimondások helyett alkalmazott több elvont, költői képpel, több láttatással és érzékeltetéssel a Cserepek alighanem a nyolcvanas évek egyik nagy filmje lenne – bár kvalitásai így is vitathatatlanok; nekünk pedig a családi emlékek miatt különösen kedves. No meg talán azért is, mert egy helyütt az LGT zenél benne – angolul.

 Legutóbb: Gaál István: Keresztelő – balládium

kultúra - irodalom - könyv - filmek - honlap-seo és marketing pr-cikk linképítés

Balla D. Károly az interneten | Minden Könyvek - Balla D. Károly liberális kultblogja | Keresőmarketing és Google keresőoptimalizálás: honlap-seo és pr-cikkes linképítés